Nem akarok drámázni, mert nem vagyok az a típus, de az elmúlt hónapokban egyszerűen minden reggel arra ébredtem, hogy a mellkasomban ott ül valami nehéz, szürke dolog, ami nem engedett levegőhöz jutni. Nem volt ez sírás, nem volt ez pánik, csak valami tompa, állandó nyomás, ami mindenhez hozzátapadt, mint a nedves homok a cipőtalphoz. A munka ment, a lakbér fizetve volt, a barátokkal is beszéltem néha, de valahogy minden egy kicsit távolabb volt, mintha egy üvegen keresztül néztem volna az életemet. Aztán egy péntek este, amikor megint csak a plafont bámultam és a telefonomon pörgettem értelmetlenül a hírfolyamot, valami ostoba gondolattól vezérelve beírtam a keresőbe azt a szót, hogy
griffhunter, mert valahol régen láttam valami hirdetést, és hirtelen nagyon meg akartam csinálni valamit, ami nem a valóságomról szól.
Őszintén szólva fogalmam sem volt, mit keresek. Nem vagyok az a kaszinós típus, soha nem ültem még igazi játékteremben, a barátaim között is max ketten vannak, akik néha focimeccsekre fogadnak. De abban a pillanatban ez tűnt a legkézenfekvőbb menekülőútnak. Tudom, hogy ez így elsőre hülyén hangzik, meg talán kicsit szánalmasan is, de amikor az ember fejében állandóan az a mondat visszhangzik, hogy „ez így nem jó, ez így nem jó”, akkor az agy mindenféle hülyeséget kitalál, csak hogy elnyomja a zajt. Szóval regisztráltam, feltöltöttem egy kisebb összeget, amit amúgy is elköltöttem volna valami értelmetlen dologra, és elkezdtem kattintgatni. Az első pár percben semmi sem történt, csak pörögtek a tárcsák meg ugráltak a színes ikonok, és én közben azon gondolkodtam, hogy ez most tényleg jó ötlet volt-e, vagy csak még jobban elásom magam.
Aztán jött egy nyerő. Aztán még egy. És hirtelen azt vettem észre, hogy nevetek. Nem az a fajta nevetés, amikor valaki vicceset mond, hanem valami felszabadult, kicsit hisztérikus kuncogás, ami hetek óta nem jött ki belőlem. Egyszerűen jólesett, hogy valami történik, hogy pörög a képernyő, hogy van egy kis izgalom, hogy nem kell azon gondolkodnom, mi lesz holnap, vagy miért érzem magam ennyire szétesettnek. Persze nem nyertem vagyont, meg nem is akartam. Pár ezer forintnyi plusz jött össze, aztán megint elment, aztán megint jött, és én közben elfelejtettem azt a szürke nyomást a mellkasomban. Nem mondom, hogy ez egy csodaszer, meg nem is akarom felnagyítani, de abban az este valami tényleg megváltozott. Mintha valaki kihúzta volna a dugót, és hirtelen kicsit könnyebb lett levegőt venni.
Aztán jött a következő nap, meg az azutáni. Nem estem bele valami őrült játékszenvedélybe, nem ültem hajnalig a képernyő előtt, de valahogy kialakult egy rutin. Munka után, ha éreztem, hogy megint jön az a tompa szorongás, bekapcsoltam, pörgettem egy kicsit, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Néha nyertem, néha nem, de mindig azzal a furcsa érzéssel álltam fel, hogy kicsit könnyebb lett. A barátaimnak nem igazán meséltem erről, mert tudom, hogy sokan rögtön azt mondanák, hogy ez nem megoldás, meg hogy vigyázzak, mert ez függőség. És igazuk is van, valahol. De akkor, abban az időszakban ez volt az, ami működött. Nem terápia, nem megváltás, csak egy kis szünet a saját fejemtől.
Az egyik este aztán valami egészen furcsa dolog történt. Épp egy játék közben ültem, és hirtelen eszembe jutott, hogy tulajdonképpen miért is kezdtem el ezt az egészet. Nem azért, mert gazdag akartam lenni, nem is azért, mert izgalmat kerestem. Hanem azért, mert nem akartam szembenézni azzal, hogy valami nincs rendben velem. És abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam magamnak, valahogy nevetségesnek tűnt az egész. Ott ültem, egy fura nevű oldalon kattintgattam, és közben rájöttem, hogy a valódi problémám nem az, hogy nincs elég izgalom az életemben, hanem hogy nem merek segítséget kérni. Persze nem lettem rögtön jobban, nem történt semmi drámai fordulat, de valami elindult. Másnap felhívtam egy régi barátomat, akivel hónapok óta nem beszéltem rendesen, és elmentünk sétálni. Nem meséltem neki a játékról, de meséltem arról, hogy milyen nehéz mostanában. És az is jólesett.
Szóval igen, furcsán hangzik, de ez az egész griffhunter dolog valahogy felnyitotta a szemem. Nem azért, mert nyertem, meg nem is azért, mert valami csodát tett velem. Hanem mert adott egy kis teret, ahol nem kellett a valósággal foglalkoznom, és amikor aztán visszatértem a valóságba, kicsit tisztább fejjel tudtam nézni azt. Talán hülyén hangzik, de az a pár este, amit azzal töltöttem, hogy csak úgy elvoltam, kicsit olyan volt, mint amikor valaki leül egy padra a parkban, és nézi a madarakat. Nem csinál semmit, csak van. És néha pont ez kell ahhoz, hogy aztán megint tudj csinálni valamit. Azóta már kevesebbet játszom, néha elő sem veszem egy hétig, de az a pár hét akkoriban tényleg kellett. Nem mondom, hogy ez a legjobb módja a menekülésnek, de néha az embernek minden eszközre szüksége van, hogy kibírja a következő napot. És ha közben egy kicsit nevet is, hát az már valami.