Már három hónapja nem volt szabadnapom. Tudod, milyen a vendéglátás. Reggeltől estig rohansz, a lábad lüktet, a gerincet meg úgy érzed, mintha egy teherautó ment volna át rajta. A múlt héten csütörtökön aztán a főnököm, Zoli, csak odadobta a kulcsomat: "Holnap ne gyere, kiégett a pofád." Köszöntem szépen.
Másnap reggel kilenckor ébredtem. Nem az ébresztőre, hanem mert a szomszédék fúrtak valamit. A lakás olyan csendes volt, hogy szinte zúgott a fülem. Kávét főztem, bekapcsoltam a tévét, de semmi értelmes nem jött. Nyár volt, mindenki a Balatonon, én meg itt ültem egy budapesti panel nyolcadik emeletén, egy doboz tejjel a kezemben.
Unalmamban elővettem a laptopot. Átnéztem a számláimat. Hát, nem volt szívderítő. Augusztus közepe, fizetésig még tizenkét nap, a számlán meg vagy tizenhétezer forint. Tudtam, hogy ebből kell kijönnöm. Előző este a Lidl-ben láttam egy akciós csirkemellet, de az is drágának tűnt. Ilyen az élet.
Akkor eszembe jutott valami. Néhány hete egy kollégám, Peti emlegetett valami oldalt a szünetben. Azt mondta, "csak szórakozásból" játszik, és egyszer nyert vagy húszezret. Nem hittem neki, mert Peti hajlamos a nagyításra. De most, ebben a semmilyen csütörtökön, gondoltam egy merészet.
Rákerestem. Az első találatok között ott volt. Megnyitottam, és a böngésző automatikusan bedobta a régi cookie-kat. Kiderült, hogy évekkel ezelőtt már regisztráltam, de sose töltöttem fel rá pénzt. A felület nem volt hivalkodó. Nem csillogott, nem villogott. Egyszerű volt, és valahogy megnyugtató. A bal felső sarokban ott figyelt egy jól ismert felirat:
vavada logo. Valamiért az adott egy kis biztonságérzetet. Mintha azt mondaná: "Itt nem átverés van, haver."
Feltöltöttem tízezer forintot. Tudtam, hogy ez felelőtlenség. De azt is tudtam, hogy egy doboz cigivel meg egy gyros tálkával is elkölteném ennyit egy átlagos estén. Inkább itthon, a saját kanapémon csináljam.
Nem ugrottam neki fejest. Először csak nézegettem a játékokat. Nem értettem hozzájuk, de voltak köztük olyanok, amelyek egyszerűnek tűntek. Kerestem egy klasszikus nyolcvanas évekbeli hangulatú gyümölcsöst. Aztán beletoltam az első kétezret.
Az első tíz perc: semmi. A pénzem olvadt, mint a vaj a napon. Már ott tartottam, hogy felállok, és bekapcsolok egy filmet. De valami nem engedett. Talán a dac. Talán az, hogy a szabadnapomat nem akartam veszteségként megélni.
Aztán a tizenkettedik percben jött egy kör. Nem nagy összeg, talán háromezer. Majd egy másik, ötezer. A mérleg visszament nullára. A szívem úgy vert, mint a régi trafók. A kávém kihűlt mellettem, de észre se vettem.
Ekkor megláttam egy lehetőséget: egy bónusz játékot, ami a nap folyamán minden ötödik pörgetésnél aktiválódott. Nem kellett érte fizetni. Egyszerűen csak időzíteni kellett. Kivártam. A harmadik próbálkozásnál – pont amikor a szomszéd ablakból beragyogott a déli nap – beindult a gép. A képernyőn csillagok hullottak, valami régi rockzene szólt, és a pontszám elkezdett futni felfelé.
Megállt negyvenhétezernél. Forintban.
Körülbelül tizenöt másodpercig csak bámultam a számokat. Aztán felálltam, ittam egy korty langyos kávét, és visszaültem. Nem pörgettem tovább. Ezt a szabályt magamnak tettem évekkel ezelőtt: ha egyszer nagyot nyersz, állj meg, és gondolkodj.
Másnap visszamentem dolgozni. A negyvenhétezerből befizettem a rezsi hátralékot, vettem egy új munkacipőt (a régi már lyukas volt a sarkánál), és elvittem anyámat ebédelni a régi kedvenc helyére. Tudod, annak a nőnek nincs pénze semmire. Mikor a számla végén kártyával fizettem, annyit kérdezett: "Honnan van ez neked?" Azt válaszoltam: "Jó napom volt."
Nem hazudtam. Csak nem részleteztem.
Azóta is szoktam néha-néha játszani. Nem a pénz miatt, hanem mert az a fél óra, amíg a gép pörög, olyan, mintha kikapcsolnám a világot. Azt a bizonyos vavada logo-t minden alkalommal megkeresem a képernyőn, mielőtt elkezdeném. Nem babona. Inkább egy emlékeztető, hogy a szerencse nem arra való, hogy elherdáld. Hanem arra, hogy jobbá tedd a hétköznapokat.
A múlt héten vettem belőle egy légkondit. Mert a panelban nyáron negyven fok van. És mert a szabadnapom – az a bizonyos csütörtök – végül mégiscsak több volt, mint egy átlagos pihenő.
